Search

Squid Game - Menő-e, vagy csak egy szép lufi?

Figyelem, a bejegyzés spoilereket tartalmaz!


Vannak olyan sorozatok, amik egyik pillanatról a másikra végigsöpörnek a világon, napok alatt óriási rajongótáborra tesznek szert, nézettségi csúcsokat döntögetek, és szó szerint mindenki ezekről a sorozatokról beszél. Ilyen a Squid Game is, a koreai sorozat, amely akkora hype-ot kavart maga körül, hogy lehetetlen nem belefutni valahol. A Netflix nézettségi listáján az elsők között áll, és szó szerint mindennapi téma lett a sorozat, melyben gigantikus számítógépes játékra emlékeztető díszletekben rózsaszín overálba öltözött emberek jönnek-mennek átlagembernek kinéző figurák között.

Miről is szól a történet?


Egy csomó szerencsétlen, adósságban úszó, nyomorult sorsú embert gyűjt össze egy titokzatos csoport egy szigetre, ahol gyerekjátékokat kell játszaniuk, a nyertes pedig akkora pénzjutalmat kap, amiről még álmodni sem mert. A kisember boldogan vesz részt az ártatlannak tűnő játékokban, mígnem kiderül, hogy csoportos küzdelem bizony életre-halálra megy: egy marad életben a végén, ő viszi a mesés vagyont, de kizárólag a többiek halála árán. Természetesen a főszereplők, Seong Gi-hun, Cho Sang-woo, Kang Sae-byeok, Ali Abdul, Oh Il-nam sok társukkal együtt úgy szavaznak, hogy ebből a játékból nem kérnek, és véget vetnek a versenynek.


Ekkor ismerjük meg a főszereplők háttértörténetét, akik, miután rádöbbennek, hogy a való élet még rosszabb, mint a játék, önszántukból visszamennek a gyilkos arénába. Na, itt voltak az első problémáim. Ahhoz, hogy egy főszereplő kellően motivált legyen a játékba való visszatérésre, igen alapos indokra van szükség, hogy ne utáljuk meg őt, tekintve, hogy immár önszántából vesz részt a „vagy ti vagy én” küzdelemben. Ehhez Seong Gi-hun annyi mindent felsorakoztat, hogy már-már logikusnak tűnik, hogy nincs más választása. Hiszen nem elég, hogy annyi pénzzel tartozik egy uzsorásnak, hogy már a szeme és veséje kivágásával fenyegetik meg, de még a tízéves kislányának sem jó apja, egy rendes vacsorát nem tud neki megfizetni, ráadásul a gyermek anyja és annak új férje Amerikába készülnek – itt zavarodtam össze először: hogyan is tudná Gi-hun Dél-Koreában tartani a lányát, ha van pénze??? -, de még mindennek tetejébe Gi-hun édesanyja cukorbeteg, a kezelésekre viszont nincs pénz. Tehát menni kell játszani.

Aki látta az Éhezők viadalát, mindent látott ebben a műfajban: a gazdagoknak az a szórakozása, hogy a szegények életével játszanak. Megalázó gyerekjátékokra kényszerítik a pórnépet, akik abban a pillanatban halnak csúfos halált, hogy elrontják a feladatot, legyen az csoportos játék, vagy küzdjön két csapat egymással, esetleg két ember mérkőzzön meg úgy, hogy csak egyikük maradhat életben. A sorozat felénél járunk, amikor még mindig nem értem, pontosan mit akar a „Front Man” nevet viselő álarcos figura, aki, azon túl, hogy ő itt a főnök, nem egy jelentékeny figura. Csodaszép, irgalmatlan pénzből felépített díszletekben nézi végig a gyilkolászást, de hogy mi a célja vele, ez rejtély marad. Egy ponton azt hiszem, szervkereskedelemre megy ki az egész, hiszen látjuk, hogy a rózsaszín overálosok műszak után felboncolják a halottakat, akiknek ép szerveiket nejlonzacskóba téve kijuttatják a szigetről. Erről a szálról kiderül, hogy tökéletesen értelmetlen, nem vezet sehová, és pár epizód után nem is foglalkoznak vele. Oké.


Persze izgalmasak tűnik a cselekmény, hiszen a második körben (apropó, a sorozat legalább kétszer kezdődik el, egyszer végignézzük, miért jön ide ez a csomó ember, majd még egyszer végignézzük, miért döntenek úgy, hogy minden veszély ellenére mégis végigcsinálják a játékot, expozíció a köbön...) egy rendőr, Hwang Jun-ho is becsalja magát a szigetre, hogy rózsaszín overálos katonaként végül leleplezze az egész hóbelevancot és felszámolja az illegális létesítményt. A szimpatikus rendőrfiú gyakorlatilag akadályok nélkül jön-megy a területen, bújik ki minden szorongató helyzetből, gyűjti a bizonyítékot, ha lebukna, egy ügyes csellel kivágja magát a slamasztikából, ám a történet végén mégis leleplezik, és bár ő maga rájön, ki a Front Man, egyszerűen csak lelövik – hiába, kell az a második évad.

A legnagyobb bajom a sorozattal a folyamatos motiválatlanság: szereplők teljesen értemetlenül barátkoznak össze egymással vagy épp lesznek ősellenségek. Az egyik lány egy izgalmasnak tűnő jelenetben bemászik a szellőzőaknába, csupán azért, hogy megnézze, hol főznek a játékosokra, de mindez következmények nélkül. Egyik éjszaka villanyoltás után is totál indokolatlanul esnek egymásnak a játékosok, és immár játékon kívül is ölik egymást, de ez semmiből nem jön, így akarta az író, és ennyi. Pedig volt rá egy hatalmas lehetőség, amikor a „gonoszok” csapata kétszer állt sorba tojásért meg vízért, így van, akinek már nem jutott. Ebből lett ugyan veszekedés, de az esti balhé nem ebből született, hanem csak. Ideje volt már. Ezek miatt a motiválatlan, értelmetlen cselekedetek miatt nem érzünk katarzist sem az egyes játékok végén, sem a végső, nagy lelepleződéskor (hogy ki is a Front Man valójában), hiszen elfelejtették a nézőt érdekeltté tenni abban, hogy elkezdjen törődni a karakterekkel.


A Squid Game ugyanis a legtipikusabb példája az úgynevezett „plot driven”, azaz a „cselekmény vezérelte” sorozatnak, amelyben nem a karakterek döntései, hanem a cselekénypontok viszik előre a sztorit. Mit jelent ez? Teljesen mindegy, hogy az alkotók ugyan vért izzadva próbálják meg emberivé tenni a szereplőket, ha semmi nem a szereplőkön múlik: végig kell játszani a játékokat, ha tetszik, ha nem. Mi tehát nem egy karakter választásai mentén alakuló cselekményt követünk, hanem végigmegyünk a sorrendbe rakott sztoripontokon, melynek alakítása a legkevésbé sem múlik a főszereplőkön, de még a főgonoszon sem. Se ő, de a többiek nem hoznak érzelmi döntéseket, ki van adva a feladat, tessék végigcsinálni a játékot, azt’ haza lehet vinni a lóvét.

A cselekmény viszont kiválóan érthető: vagy végigjátszod a játékot, vagy meghalsz. Ehhez nem kell filmsulit végezni, ehhez nem kell elemzőnek lenni, ehhez nem kell mögöttes tartalmakat észrevenni, emberi figurák viselkedését megfejteni, ezt mindenki a világon érti. És ugyan nem spoilerezem el a történet csavarját, de az akkora kamu, hogy szerencsére az volt az utolsó epizód, különben nem néztem volna tovább a sorozatot.


A Squid Game tehát szerintem semmiképp se menő, maximum egy csillárdokból készült lufi. Keveset ment rajta, hogy Dél-Koreából érkezett, megerősítve minket abban, hogy nem csak Amerikában lehet sikert csinálni. Számomra újra bebizonyosodott, hogy egyetlen cselekmény sem erős, amit nem a karakterek döntései irányítanak, hanem az író laptopja.

22 views0 comments