Search

Mindegy, csak republikánus főszereplőt ne!


Dexter. Sorozatgyilkos. Walter White. Drogdíler. Don Draper. Reklámguru. Tony Soprano. Maffiavezér. Jackie Nővér. Drogfüggő ápoló. Frank Underwood és Selina Meyer. Az Egyesült Államok korántsem makulátlan elnökei. Már-már közhely, hogy az antihősök korát éljük, már ami a sorozatokat illeti, vagyis a néző nem a szimpatikus, hősies tulajdonságokkal bíró főszereplő karaktereknek drukkol, hanem ellenkezőleg: könyörtelen, kiállhatatlan, szociopata, önző, megalomán, ésatöbbi ésatöbbi figuráknak – és rendszerint azon kapja magát, hogy ezt élvezi.

Az FX minisorozata, a 9 részes Mrs. America szintén beállt ebbe a sorba, amikor fő karakteréül egy konzervatív aktivistát, Phyllis Schlaflyt (Cate Blanchett) választja, aki Amerikában élharcosa volt a nők egyenjogúságáért küzdő ERA szervezet célkitűzéseit ellenző konzervatív mozgalomnak. Antifeminista volt, abortuszellenes, harcolt a melegek és leszbikusok egyenlő jogai ellen, támadta a nők besorozhatóságát lehetővé tévő törvényjavaslatot, és egyáltalán, a „dolgozó nő” eszményét.

Érdekes lehet-e egy karakter, aki tulajdonképpen szemben áll mindennel, amit ma a nők alapvető jogaiként ismerünk (legalábbis a nyugati világban), és akinek az elveiből mára nem csak, hogy köszönjük szépen, nem kérünk, de köztudott, hogy az általa alapított Eagle Forum el is bukta a ERA ellen indított ádáz harcot? Én mint a néző mivel tudok azonosulni, ha egy olyan nőt látok, aki a nőket (és a homoszexuálisokat) nem tartja egyenjogúnak a férfiakkal (és a heteroszexuálisokkal?

Az a helyzet, hogy semmivel.

Milyen igazsága lehet egy karakternek, aki habzó szájjal és vérben forgó szemekkel akar eltiporni mindent, ami a 21. század emberének evidens és magától értetődő kéne, hogy legyen? Az alkotók igyekeznek olyan érveket felsorakoztatni a konzervatív oldalon, mint „ne vigyék el katonának a lányainkat”, „egy nőnek a családi fészek megteremtése a dolga”, „mi a baj azzal, ha egy nő gondoskodni akar a családjáról?”, de teszik mindezt úgy, mintha ők maguk sem hinnének ebben. Ráadásul ezt két irányból erősítik: a „rossz” oldalon álló liberális nők egytől egyig lazák, szimpatikusak, szabadszájúak, okosak, műveltek, tudnak vitázni, és legfőképp alapvető emberi jogokért küzdenek. Másrészt a konzervatív nők már megjelenésükben is majdhogynem parodisztikusak: állig begombolt, divatjamúlt blúzok, a háziasszony szerepet aláhúzó ízléstelen ruhák, kosztümök, nyakban lógó feszületek, férjük gondoskodására és óvó tekintetére áhítozó nők, akik gyereknevelésről és receptekről csevegnek. Antifeminista megnyilvánulásaikban pedig olyan túlzóan harcosok és nevetségesek, hogy egyáltalán nem találok köztük egyetlen szimpatikus karaktert sem, de ami rosszabb, empátiát sem érzek.


Adott tehát egy antiliberális, ultrakonzervatív, buta és maradi női gittegylet, amelynek az élén Phillis Schafly – aki egyébként a sorozat felére nagyjából elveszti főszereplő jellegét, amolyan távoli karmestere marad a politikia csatározásnak.

Pedig lenne érdekes aspektusa az ő családi történetének: mindjárt az első epizódok egyikében sejteni kezdjük, hogy Phyllis egyik fia meleg, és éppen ez az a pont, amikor egy kicsit oda tudok figyelni a főszereplőre. Tetézhetné a baját, hogy egyik lánya a feministákkal szimpatizál, a férje pedig (legalábbis az első epizódban) nem nézi jó szemmel, hogy Phyllis politikai karrierről álmodozik. Csakhogy a sorozat a családi konfliktusokat teljességgel a peremen is hagyja, engem mint nézőt pont attól az érzelmi sztoritól hajtanak el, amire egyedül kíváncsi lennék: hogyan birkózik meg egy konzervatív nő azzal, hogy a saját családján belül nem arat osztatlan lelkesedést az értékrend, amit olyan harcosan képvisel? A családi dráma az egyetlen, aminek tétjei lennének, arra kíváncsi lennék; a politikai harcra önmagában nem. Hiszen tudjuk, mi a vége, ergo kit érdekel?

A Titanic-ot sem azért nézem, mert hátha a James Cameron-féle feldolgozásban nem megy neki a hajó a jéghegynek. A Korona c. sorozat alkotói is pontosan tudták: fölösleges lett volna azzal rabolni a néző idejét, hogy II. Erzsébet uralkodása kezdetén mi minden történt a politikiai színtéren – hiszen tudjuk, köszönjük, történelemkönyv. Sokkal érdekesebb, hogy a királynő hogyan birkózik meg azzal, hogy el kell veszítenie szuverén személyiségét, és helyette „csupán” Nagy Britannia uralkodójaként élni a mindennapjait, és elnyomnia a benne forrongó feszültségeket, keserűségeket, szomorúságokat, mindenfajta emberi érzést.


Ilyesminek a Mrs. Americában alig van nyoma. Az emberi történetek helyett marad a politika, a dokumentum-jelleg, egy olyan csatározás életképei, amelyben nem akarok részt venni, mert szemlátomást az írók sem szerettek volna semmit elmesélni a konzervatívok esetleges igazságáról. Hiába vonultat fel a sorozat egy sereg kiváló színésznőt (Uzo Aduba, Elizabeth Banks, Melanie Lynskey, Margo Martindale, Rose Byrne, Tracey Ullman, Jeanne Tripplehorn), nem érint meg a történetük.

De ha véletlenül lenne egyetlen helyzet, amiben legalább együtt tudnék érezni Phyllis-szel, a pillanat, amikor kiderül, hogy köddé válik legnagyobb reménye, és mégsem dolgozhat Ronald Reagennel Washingtonban – na erre a pillanatra sikerül olyan írói megoldást választani, hogy leesik az állam: EGY TELEFONBESZÉLGETÉST AZ ELNÖKKEL.

Nehogymár a színésznő végre egy valós helyzetben tudjon reagálni arra, hogy minden, amiért addig dolgozott, semmivé foszlott. A lehető legrosszabb drámai szituáció a telefon, hiszen azt csak letenni lehet csalódottan.

Mondjuk éppen ilyen csalódottan hajtottam le az utolsó epizód után a laptopot.


44 views0 comments